Doni éjszaka
Kegyetlenül harcolunk jelenleg
Nem győzhet ellenünk a zord hideg.
Hogy ne fagyjunk meg, menetelnünk kell,
Akkor is, ha lábunk alig bír el.
Húsz órája megyünk, fáj a talpam,
De még láthatom milyen a hajnal.
Félek, ez a menet öngyilkosság…
Szívemen tél óta e féreg rág.
Viszont látom-e még feleségem?
Megcsókolhatom arcát gyengéden?
Látom felcseperedni gyermekem?
Vajon felkelthetem még kisdedem?
Nem. Itt nincs se feleség, se gyermek,
Hazatérésre gondolni sem merek.
Mit hallok? Mi ez? Tán egy lánctalpas?
Nem lehet az, hogy ily halált haljak.
Látni akarom még a Hazámat!
Úgyhogy gyerünk! Előre bajtársak!
Indulnék, de ágyúdörgést hallok,
Aztán pedig veszekedést amott.
Két orosz katona itt vitázik,
Ha jól hallom, akkor mindkettő iszik.
Itt a kellő pillanat lecsapni,
Barátomnak ideje inteni.
Itt vagyunk mi, s az oroszok is itt,
Várunk, és hallgatjuk őket kicsit.
Hazavágynak. Elmennének innen.
Lenne értelme megölni őket?
Igen. Másképp ők ölnek meg minket.
Hiszen ők nem könyörületesek.
Barátom fülébe suttogom,
Most vagy soha! Induljunk barátom!
Ügyesen megkerültük őket,
Bólintottam, s megindultunk előre.
Az akcióhoz nem kellett puska,
Tőrünk elég volt, végeztünk gyorsan.
Több puskalövést és mást hallottunk,
Ezredesünk hangjára kifutottunk.
Parancsba adta: menjünk a frontra.
Barátommal indultunk bólintva.
Tudtam szívemben, hogy ez mit jelent…
Ő is érezte. Nem szólt semmit sem.
Mindig is együtt akartunk meghalni,
E napra fel akartunk készülni.
Hittük, hogy barátságban öregszünk,
Barátok vagyunk, de alig öregedtünk.
Mégis itt az idő, induljunk hát,
Hisz mi együtt várjuk a halált.
Egymásra nézünk még szomorúan,
Érezzük, tán ez a búcsúóra.
Feleségeinkért, gyermekeinkért
Itt az idő elhullni a Hazáért!
„Jó barátom! Isten vigyázzon rád!
Mennyben is csak szerencse várjon rád”
Kívánjuk, s több szó nincs, itt a front
Megragad minket és harcba fog.
Jól célzunk, soknak vettük életét,
Mindeddig jó volt minden és szép.
Míg jó barátom felnyögött mellettem.
Odasiettem, hogy segíthessek…
De késő volt, nem tehettem semmit…
Hisz ő meghalt, nem tudok mit tenni.
De lelke most már a menny felé tart,
Ahol Isten országába lép majd.
Dühbe gurultam, osztottam a golyókat,
Rohantam! Rohantam! Oroszokba.
Egyet léptem, s utána repültem,
Nagyon rossz dologra léphettem.
Furcsa hordágyon tértem magamhoz,
Legurultam, kúsztam barátomhoz.
Lábam elvitte amire ráléptem,
Soha, soha többet nem mehetek.
De itt van barátom, ez nagyon jó,
Az ő teste most is megnyugtató.
Lassulni kezd lélegzetvételem,
Érzem, a halál utolér menten.
Gondaltban ott vagyok jó Hazám!
Otthon, édes otthon Magyarország.
Édes feleségem és gyermekem,
Bár láthatnálak most benneteket.
Hiába idézlek fel titeket,
Hiányzik belőle szemetek fénye.
Itt a vég, érzem, és látom már,
Orosz katona most fölöttem áll.
Nincs elég ideje megölni engem,
Testem elhagytam, szállok felfele.
Távolodok a Földtől, látok mindent.
A testem, miben éltem életem.
A véres kanyart, hol ennyi ember halt,
Ott… Magyarország. Gyönyörű haza.
Látom feleségem fényes szemét,
Hogy ringatja álomba kisdedét.
Látom gyönyörűséges gyermekem!
Ez volt utolsó, és egyetlen kérésem
De tudom, hogy mindezt kinek köszönjem:
Hálás vagyok, hogy ezt megadtad Istenem!
