Szólít a végzet

Sokat töprengek azon, hogy vajon ki irányítja életem. Lehet, hogy meg van írva sorsom, és akkor semmit nem tehetek az ellen, hogy megváltoztassam. Nem is akarom megváltoztatni, mert van egy helyes barátom, aki szeret, és akit imádok. Úgy érzem, hogy ő megért. Csodálatos a vele töltött idő. Úgy érzem, a kettőnk sorsa egybefut, egész halálunk napjáig.

-                     Szia Drágám, megjöttem. – hallottam hangját ábrándozásomban.

-                     Örülök, hogy hazaértél! Milyen napod volt? – lelkesedtem.

-                     Ó, ne is kérdezd… mostanában nincs étvágyam…

-                     Igen, észrevettem, hogy sokat fogytál. Nem kellene orvoshoz fordulni?

-                     Dehogyis! Biztos el fog múlni.

-                     Kérlek menj el Dr. Kisshez! – kértem.

-                     Majd ha rosszabbul leszek, akkor elmegyek.

-                     Menj el most, hogy megnyugodjak! – kérleltem megint.

-                     Nem akarok veled vitatkozni, kérlek értsd meg, hogy nem megyek el orvoshoz.

-                     Rendben…

Teltek-múltak a napok, a férj egyre rosszabbul lett. Felesége hiába kérlelte, akkor sem ment orvoshoz, pedig már gyakran volt hányingere, és az esetek többségében hányt.

Nagyon makacs, sehogy sem tudom meggyőzni, hogy menjen el orvoshoz… Félek, hogy valami komoly baja van. Eltelt egy kis idő, és észrevehetően lefogyott a férj, de akkor sem akart elmenni Dr. Kisshez. Felesége azt mondta neki, hogy ha nem hajlandó orvoshoz menni, akkor el fog költözni. Ennek meglett az eredménye. Bárcsak hamarabb jutott volna eszembe, remélem még nincs semmihez késő! Dr. Kissnek elmondták a panaszokat, aki csak a homlokát ráncolta.

-                     Valami gond van, doktor úr? – kérdeztem félve.

-                     Gond az van, és az is lehet, hogy elég nagy. – odaintett egy ápolót magához. – Kisasszony, kérem!

-                     Parancsol valamit? – hangzott a bájos válasz.

-                     Igen, kérem. Az urat, - mutatott a férjemre – kísérje el egy endoszkópos vizsgálatra.

A férjem elment, én is akartam menni, de a doktor úr visszahívott.

-                     Nem kell mennie, el tudja intézni egyedül is. Van egy gyanúm, ami remélem nem igazolódik be, de minden jel erre utal.

-                     Mi az az endoszkópos vizsgálat? - kérdeztem félénken.

-                     Nem fogok hazudni asszonyom. Gyomorrák szűrésre küldtem a férjét.

Ekkor a feleség elájult. Mire magához tért, megvolt az eredmény, és attól a perctől kezdve, a házaspár élete megváltozott. A férj rákos volt, a feleség pedig magát hibáztatta, hogy későn derült ki… Miért nem kényszerítettem rá, hogy menjen orvoshoz? Ha valami baja lesz, az az én lelkemen fog száradni, és sosem bocsátok meg magamnak. A férj kezelésekre járt, hogy kiderüljön, jó- vagy rosszindulatú a daganat. De házaspár egyáltalán nem számított arra, amit az orvos közölt velük.

-                     Sajnálattal közlöm, hogy a férjének bíró daganata van. – közölte az orvos.

Meghökkentünk. Nem erre a válaszra számítottunk, bár nem is tudjuk, hogy ez mit jelent.

-                     Ez pontosan mit jelent, doktor úr? – kérdeztem félénken.

-                     Azt, kedves asszonyom… hogy… az operáció kockázata nagyobb, mint az általa remélhető javulás. Kérem, döntsék el, hogy legyen-e műtét vagy sem.

Sokkolt minket a hír. Meg sem tudtam szólalni, a férjem hangja térített észhez.

-                     A doktor úr mit javasol? – kérdezte.

-                     Én ebben a témában nem kívánok szólni, ezt magának kell eldöntenie. Utána pedig megbeszélnie a feleségével. – válaszolt.

-                     Rendben, köszönjük szépen, majd jelentkezem! Viszlát.

-                     Viszontlátásra! – köszönt el az orvos, majd hallottam halk sóhaját.

Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen súlyos. A férjem alig szól hozzám, én pedig hiába keresem a kapcsolatot vele. Magába zárkózott. Félek… Nem tudom mi lesz velem ha… valami baja történik…

Vánszorogtak a percek… míg a férj megjelent, s megfogta felesége kezét.

-                     Vállalom a műtétet. – közölte nyersen.

-                     Félek… - suttogtam magam elé.

-                     Ne aggódj! Nem lesz semmi gond! – nyugtatgatott. De az ő hangja sem volt olyan határozott, mint rég.

Eljött a műtét napja. Félek… hiszen elveszíthetem azt az embert, akit a világon a legjobban szeretek. Bementek a kórházba. A feleség szorongatta férje kezét, akin látszott, hogy már lemondott az életről, de a felesége sokat jelent neki. Egy kis időre kikapcsolt az agyam. Belenéztem a jövőbe, s egymagam láttam… amint egy bölcsőt nézek, ami poros, mert sosem volt benne gyermek. Ez lenne a sorsom? Egyedül, gyermek, és férj nélkül meghalni? Még van remény, de csekély. Mire feleszmélt, a férjét már tolták a műtőbe. Csak vánszorognak a percek. Nem bírom… De túl fogja élni! Túl kell élnie különben nem tudom mi lesz velem. Ő a mindenem. Gyermeket szeretnék tőle… Kérlek Istenem, tartsd őt életben! Belegondolok a jövőbe, hogy túléli a műtétet, és nehézségek árán, de szeretni fogjuk egymást örökké. Lesz egy kisfiunk, Csabika, és két kislányunk, Tünde és Luca. Megöregszünk, de még mindig szeretni fogjuk egymást. Megéljük, hogy unokáink legyenek, és később dédszülők leszünk. Csodálatos ez a jövő… de csodálatos a férfi mellettem, aki mindig segít és figyel rám… nem beszélve a…

-                     Asszonyom! – szólított meg Dr. Kiss.

-                     Parancsol valamit doktor úr? – kérdeztem felriadva gondolataimból.

-                     Mondanom kell valamit… de nem lesz könnyű… - kezdte el. Jaj ne… nem nem ez nem lehet. Nem mondhatja azt hogy… hogy elment… - Sajnálattal közlöm, hogy a férje ma délután elhunyt.

Ekkor a volt feleség elájult. Sokáig volt a nő eszméletlen, majd felkelt. Egy ápoló ott ült mellette.

-                     Hol vagyok? – kérdeztem.

-                     A kórházban. – felelte.

-                     Szóval akkor nem álmodtam? A férjem tényleg… nem tudtam végigmondani a mondatot. Érzem, ahogy a szomorúság ránehezedik a vállamra, nem akar elmenni onnan. Ott ül kényelmesen, nekem pedig patakokban folyik a könnyem… Meg se látta Dr. Kisst.

-                     Üdvözlöm. Hogy van?

-                     Hogy lehet ilyet kérdezni? Maga szerint hogy lehetnék? Elvesztettem mindent ami számomra az életet jelenti. – zokogtam.

-                     Borzasztóan sajnálom! – mondta az orvos.

-                     Attól még nem jön vissza. Elmegyek. – mondtam nyersen, és köszönés nélkül távoztam a kórházból.

Az életem gyökeresen megváltozott… Reggel sírok, délután sírok, este sírok… Reggelenként nem simít végig az arcomon egy szerelmes kéz, nem puszilgatják nyakam szenvedélyes ajkak… Most kelek először órára. Eddig a férjem keltett. Csókjaival és halk bókjaival. Délután megturkálom az étteremből rendelt ebédem, majd Vilmos, a férjem cicája hozzám bújik. Imádom őt, de most ha ránézek is sírnom kell… Nem számít, mert ő itt van velem. Egy év múlva sem múlt el bánata. Ugyanolyan űr volt a szívében. Nem tudta Őt senki pótolni, nem bírta egyedül, mégsem akart senkivel együttlakni. Sok barátnője ajánlkozott, de ő inkább magába fordult. Alig evett, épp hogy csak annyit, amitől volt energiája. Több idő elteltével kezdett megnyílni egy barátnője felé. Úgy érzem ő megért. Ennyi év után jól esik valakivel beszélgetni. Senki nem pótolhatja az elhunyt férjem hiányát, de az űr egy részét kitöltheti a barátság. Érzem, hogy még vannak, akik szeretnek. Ezért érdemes élni. Elvesztettem azt, akit a legjobban szerettem a világon, de megértettem, hogy mit jelent a barátság, és hogy ki a barát. Örülök, hogy erre rájöttem, bár még mindig fáj férjem hiánya. Még most is így hívom. Mert ő az én egyetlen szerelmem, sosem lesz más. Még mindig szeretem… és hiányzik nagyon. De egyszer majd a túlvilágon találkozok vele. Várom azt a napot, de nem rövidítem meg ezért az életem, mert a barátaimnak hiányoznék, és sok embert viselne meg, hogy eltávozok. Szeretném úgy leélni az életem, hogy boldog legyek – már amennyire Ő nélküle lehet – és ha egyszer újra vele leszek, akkor határtalanul boldog leszek. Remélem, hogy hamar elszáll a földi élet, és újra a szerelmemmel lehetek. Fáj, hogy elment, de rájöttem így, hogy mennyien szeretnek. Talán ezért történt minden. Irányítják a sorsunkat… Ezek szerint, az volt megírva, hogy rá kell jönnöm bármi áron, hogy milyen fontos a barátság, és a barát. Rájöttem, de sajnos a férjem nem tér vissza. Emléke viszont örökké bennem él.