Zümmögő Zümi
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy méhecske.
Ezt a méhecskét úgy hívták: Zümi. Zümmögő Züminek sok barátja volt. De sokszor egyik barátja se akart játszani vele, mivel ha fogóztak, ha bújócskáztak, mindig megszúrta őket. Így esett meg a nagy eset, hogy Zümit kiközösítették. Ezért úgy gondolta, hogy világgá megy. De ekkor megjelent egy Dongó.
- Szia! Nem akarsz az én barátom lenni?
- Nagyon szívesen leszek a barátod.
- Akkor megegyeztünk. Hogy hívnak?
- Az én nevem Zümi. És a te neved mi?
- Teljes nevem: Dongó Dániel.
- Mit szólnál ahhoz, ha fogóznánk egy jót?
- Nem lehet. Szomorkodott Zümi.
- Miért nem?
- Csak azért, mert én mindig megszúrom azt, akivel éppen játszom.
- Az nem baj!
- Nézd meg! Nekem is nagy a fullánkom!
- Hát akkor mire várunk még? Irány fogózni!
Zümi új barátjával elindult játszani. De mikor elkezdték volna a játékot, arra járt egy ember, és leütötte Zümit. Dani nagyon megijedt, hogy mi lesz most vele. Mikor az ember felemelte a kezét, lerázta róla Zümit. Dongó Dániel egyből oda sietett, hogy megnézze mi történt vele. Nagyon rosszul volt, így Dani elvitte a lepkeorvoshoz, hogy megvizsgálja. De az orvos ezt mondta:
- Sajnos már nem éli túl.
Daninak nagyot dobbant apró szíve.
- Én most most……
Daninak elakadt a lélegzete. De ezekben a percekben Zümi felment az úrhoz, mivel a ez lett a sorsa. Könyörgött, hogy had menjen vissza Danihoz, aki már nagyon aggódott érte. Zümi csak a felhők mögül nézte szenvedő barátját. Amikor a nagy úr nem figyelt Zümire, mert valami más dolgot kellett elintéznie, Zümi szárnyat lopott egy angyaltól, és elindult a teste felé. Amikor az úr észrevette, már beért a célba, vagyis a testébe. Ekkor már nem bírta elérni. Zümi felébredt.
- Hát élsz!- kiáltotta boldogan Dani.
- Ez kész csoda!- mondta az orvos
- Igen. Élek és virulok.
Mind a ketten elköszöntek a lepkétől, és inkább mentek játszani. Késő estig játszottak, repültek, meg minden olyan dolgot, amit Zümi, csak Dongó Dániellel tudott játszani. Mikor haza kellett menniük, kiderült, hogy Dani árva. Zümi szülei befogadták, és így mindennap játszhattak. A nagyúr úgy gondolta megérdemel még egy esélyt.
Ezentúl Zümi vigyázott magára, Danira, és azokra akik közel álltak hozzá. Talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.
